45. Pokoli pusztán
Kies pokoli pusztán jártam
Por, s hamu a nyakamig
Értek, s már semmi mást nem láttam,
Mint rút hárpiát; addig
Ismeretlen, féltékeny átkot…
Ahogy sárga fiola
Irigysége utat vágott,
Ezer virág s gondola
Közt elméjében… Az igazit,
Ki mellett nyugtom lelem,
Azt hittem, megtaláltam. Addig
Volt néhány boldog hetem…
Majd csak vártam, hogy vége legyen
Ennek a pokolbeli
Fojtogató börtönéletnek!
A boldogság elveszik;
Minden kételyem most kitölti
Az összes gondolatom.
„Itt a virágvége” – ezt közli
Valaki fentről mély hangon –
„Örökre…”
Végre!